Vajon hogyan került a Kilenclyukú híd másolata egy szántóföld közepére távol minden víztől és úttól?
A Zádor-híd így nézett ki 2 héttel ezelőtt! - fotó: Csatangoló
Kevés olyan meglepő látvánnyal találkozni túrázás közben, mint amit a Kilenclyukú híd másolata nyújt egy szántóföld közepén, távol minden úttól és vízfolyástól. Az egyetlen áthidalható patakocska, melynek partján legtöbbször tehéncsordák legelésznek, vagy tíz méterre a kő építménytől fut, de párhuzamosan azzal. Vajon hogyan került a puszta közepére, Karcag határába ez a ma már műemléknek számító híd?
Ezt a mindenképpen rendhagyó építményt, mely valóban megszólalásig emlékeztet a hortobágyi társára, Zádori-hídnak nevezik és őse már az 1700-as évek legvégén is itt állt, igaz akkor még fából. Hogy miért volt szükség itt ezen a helyen már ilyen régen is hídra, azt két körülmény indokolta: egyrészről az itt vezető út a Budapest-Szolnok-Debrecen postakocsi útvonal volt, ráadásul a Cívis város után tovább kanyarodva egészen az erdélyi kőbányákig nyújtózkodott. A sóút így az ország egyik- és a Hortobágy talán legfontosabb útvonala volt. A másik ok, hogy ezen a vidéken a szabályozatlan Tisza vízfolyások százait hozta létre, melyek közül a legnagyobb éppen a Zádor ér volt. Ezen felül a környék közlekedését nagyban befolyásolta a szinte mindent elborító mocsaras talaj, mely önmagában kijelölte a sóút lehetséges nyomvonalát. Az pedig nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen fontos kereskedelmi és postai útvonalnak nem állhatta útját a víz sem, így hamar elkészült a Zádor éren átívelő fahíd.
Azzal azonban igen sok gond akadt, folyamatos karbantartást igényelt és nehezen viselte a gyakori árvizek okozta hatalmas víznyomást. A helyreállítása idején pedig újra csak megszűnt a létfontosságú közlekedés Debrecen és a sóbányák irányába. Karcag városa az 1800-as évek elején folyamodott József Nádorhoz egy állandó, kőboltozatos híd építésének engedélyezéséért és támogatásért a kivitelezéshez. Abban az időszakban igen nagy népszerűségnek örvendett a kilenclyukú hídon is látható kőboltozatos építési módszer, ám az itteni híd 20 évvel előzte meg hortobágyi társát, már 1806-ban épülni kezdett, így igazából a Zádori-híd az eredeti, és a Kilenclyukú építésekor ebből merítették az ihletet. Mindez olyannyira igaz, hogy az 1809-ben elkészült Zádori-híd maga is kilenc nyílással rendelkezett. Igaz ez az építmény valamivel kisebb, 80 méter körüli hosszban ívelt át a vízfolyáson, szemben a hortobágyi híd 96 méterével, ám elkészültekor így is a legnagyobb kőhíd volt az országban.
A Zádor-híd a semmi közepén, forrás: Wikipedia
A Zádori-híd megépítésével 20 évnyi nyugalom köszöntött be a sóút közlekedésében, hiszen az új átkelő ennyi ideig látta el hibátlanul a feladatát. 1830-ban azonban a korábbiaknál jóval hatalmasabb áradás zúdult a környékre, és ekkora víztömeggel már a kőhíd sem bírt el. Az ár könnyedén söpörte el a híd két-két szélső pillérét. Ráadásul mivel a magas vízállás hosszú ideig nem csökkent, így a helyreállítás is csak évekkel később indulhatott meg, egészen pontosan 1833-ban. Az akkori állapotfelmérés hamar kiderítette, hogy az építményt eredeti állapotában helyreállítani csak igen nagy nehézségek árán lehetne, így nem építették újra a leomlott négy boltozatot. Elkészülte után így az átkelő már a mai, ötlyukú kiépítésében pompázott.
A híd történetében ekkor újra nyugodalmas időszak következett be, ám ez már az utolsó felvonás volt. A folyamatos, néha rengeteg emberi életet és tetemes anyagi károkat okozó áradások nyomán Széchenyi István gróf a folyók szabályozását kezdte szorgalmazni. A Tisza esetében a munkálatok végül 1846-ban indultak meg, és a víz sebességének befolyásolása, valamint az új védgátak felépítése alapjaiban változtatta meg a Hortobágy környékének vízrajzát is. A sok, természetes úton keletkezett vízfolyást (patakokat, erecskéket) végérvényesen elzárták a Tiszától, amik így hamar kiapadtak, még az olyan aránylag nagyobb folyások esetében, mint a Zádor ér. A folyószabályozással azonban más valami és együtt járt, ez pedig a földek visszahódítása a mezőgazdaság számára. A korábbi vadvizek által hizlalt mocsarak helyén szántóföldek jöttek létre, amelyek kialakításakor a korábbi útvonalakat is gyakran más irányba terelték, ez pedig a sóutat is érintette. Ezzel a Zádori-híd egycsapásra veszítette el minden értelmét, hiszen többé nem folyt alatta víz és nem vezetett rajta keresztül út. Ez a csodálatos és ritka építmény pedig 1976-ban merült végleg nyugodt csipkerózsika álmába, amikor a körülötte található több, mint 70 hektáros területtel együtt védetté nyilvánították, hogy eredeti környezetben legyen megtekinthető az előző századok pásztorkodó életmódja, és a korszakra jellemző közlekedési emlékek is. A sehová sem vezető híd pedig ma már egy letűnt kor mementójaként várja a túrázókat a szántóföld közepén.
További érdekességek itthon ésa nagyvilágban, kattints a Csatangoló blogra, megköszönjük, ha követsz minket!
