A pokol kúpja magasodik Salgótarján határában?

2020. június 18. 11:06 - Mr.i

Lenyűgöző, ám veszélyes szépség a zagyvarónai salakhegy, amit mindenkinek látnia kell egyszer. Persze jó távolról!

salakhegy1.JPEG

Mint egy fantasztikus filmben: így bukkan elő a fák közül a salakhegy

A szerző saját fotója

 

Salgótarján központjából alig néhány percre található az ország egyik legkülönlegesebb képződménye, mely olyan szerves részének tűnik a környezetének, hogy azt gondolhatnánk a természet emelte a vadon burjánzó növényzet közé. Ez azonban tévedés, a ma már a város részét képező területen szorgos munkáskezek és gépek építették évtizedeken keresztül azt a hegyet, mely mintha egy idegen bolygóról került volna ide. Lenyűgöző és veszélyes látványosság ez...

            A hegy – pontosabban hegyek, mivel a második is ott álldogál mellette, csak már benőtte a dús vegetáció – története meglehetősen régen kezdődött, hiszen lassan 80 éve létezik, és ebből nagyjából 5 évtizeden keresztül terebélyesedtek. A salakhegyeket létrehozó Magyar Vasötvözetgyár ugyanis 1938-ban nyitotta meg a kapuit. Mint az ország egyetlen ilyen – a vas tulajdonságait javító ötvözőanyagokat gyártó – cége, a telephelyet eleve komoly forgalomra tervezték. A számítás be is vált, hiszen az ország valamennyi öntödéje pár év alatt az ügyfele lett a zagyvarónai gyárnak. Minden csodálatosnak tűnt, egészen a II. világháború végéig, amikor a két harcoló fél egymásra licitálva próbálta a fegyvergyártási lánchoz tartozó üzemeket lerombolni. Az ötvözetgyár esetében ez a visszavonuló németeknek sikerült végül.   

            A háború után – a fontosságának ellenére – meglepően hosszú idő telt az újraindulásig, mely csak 1948 augusztusában történt meg. Ekkor a gyár jó ideig csak ferroszilíciumot állított elő, lévén erre mutatkozott a legnagyobb kereslet. Ezt az ötvözőanyagot ugyanis korábban külföldről, Kanadából, Svájcból, Norvégiából és Jugoszláviából szerezte be az ország, ami egyrészt millió dolláros kiadást jelentett, másrészt a szovjetekkel és a nálunk formálódó kommunizmussal nem szimpatizáló nyugati országok teljesen beszüntették a szállítást. A bolt így még a korábbinál is jobban ment, így 1952-ben egy újabb kemencével kellett bővíteni az üzemet, így már 5 ilyen ontotta magából az ötvözőanyaggyártás melléktermékét, a salakot.

            Persze ha csak szilícium került volna a salakhegyekbe, már akkor sem lettek volna túlságosan egészségesek (a szilícium porának belégzése hosszabb távon a róla elnevezett szilikózis betegséget okozhatja a tüdőben), ám szinte bizonyosan más, sokkal huncutabb dolgok is kerültek a kúpokba. Már csak azért is, mert az üzem a hatvanas évek közepétől kísérleti üzemként is működött, a Vasipari Kutató Intézet fennhatósága alatt. Hogy ez milyen dolgokat jelentett pontosan, arra talán a legérdekesebb példa, hogy a drága és nehezen beszerezhető mangánt itt próbálták a gyógyászatban használt klorocid kenőcsökből kinyerni(!). Az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárban (ma Egis) ugyanis ennek a terméknek a gyártása során több száz tonna, mangán tartalmú klorocidiszap halmozódott fel, amit hamar Zagyvarónára szállítottak. Bár a programot 1970-ben pénzhiány miatt leállították, hat év alatt meglehetősen sok vegyület kerülhetett a növekvő salakhegyekbe, illetve az akkoriban itt gyártott salak falazóblokkokba. Hamarosan azonban már egyre gyakoribbá váltak az üzemmel kapcsolatos zúgolódások.   

            A nyolcvanas évek elejére már nyilvánvalóvá vált, hogy az üzem igen komoly környezetkárosítást okoz, hiszen már 1981-ben a legszennyezőbb gyárak köré sorolták be. Egyrészt „jó” szél esetén az üzem fehér porral terítette be a környéket, ami bizony a korábban említett szilícium volt, és évente 8 ezer tonnányi keletkezett belőle a telephelyen. Ennek megakadályozására először egy elektromos füstszűrőt telepítettek 64 milliós költséggel, ám az szinte semmit sem ért. A komolyabb tisztítást végző szűrő 140 milliós árát az állam nem akarta, a gyár pedig nem tudta előteremteni. Ráadásul ekkora rájöttek, hogy – az akkor még 3 – salakhegy sem a jóegészség záloga.     

salakhegy2.JPEG

Szép, de veszélyes látványosság

    

            Valójában az itt található hegyeket azért hordták össze, mert ezekben a kúpokban a közeli bányák szenes meddőjével keverve tárolták az anyagokat. Az így idekerült szén egy idő után magától meggyullad, és a nagy hő hatására a vasásványok oxidálódnak, és a mindannyiunk által ismert vörössalak, a futópályák alapanyaga jön létre. Elvben!

            Itt ugyanis ez a folyamat csak egy hegyben zajlott le (a ma látható két kúp ma is szürkés-feketés), valószínűleg a sok ismeretlen vegyület következtében. Mivel a salakhegyekből a szél folyamatosan hordta szét a port, így megpróbálkoztak a dombok növénytakarókkal való bevonásával, ami az egyik esetében részben sikerrel is járt, ám a horribilis költségek tükrében ez igen szerény eredménynek bizonyult. A gyár végül a nyolcvanas évek közepére már nem csak környezetvédelmi, hanem gyártástechnológiai szempontból is vészesen elavulttá vált, így a rendszerváltás előtt bezárt, és megkezdődött a bontása. A salakhegyeknek így nem maradt tulajdonosa, és ma is ott állnak Salgótarján határában, valóban lenyűgöző látványt nyújtva. A megközelítésük lehetséges, de megérintésük azonban a fentiek tükrében nem tűnik jó ötletnek...

 Ha tetszett a cikk, akkor látogass el a Facebook oldalunkra, ahol további érdekességekkel várunk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csatangolo.blog.hu/api/trackback/id/tr1115846038

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.