A paradicsomi Maldív-szigetek hiába a világ egyik legszigorúbb iszlám állama, mégis egy nőnek köszönheti létét.

Saját fotó - Meedhupparu 

Mindenki álmodozott már arról, hogy egyszer életében ellátogat a földi paradicsomba, ahol kókuszpálmák lógnak be a türkiz hullámok fölé a hófehér homokról, és ahol az aprócska szigeteken mezítláb közlekedik még egy miniszter is, lévén, hogy szinte sehol nincs épített út. Ez az idilli leírás tökéletesen ráillik a Maldív-szigetekre, amelyek az Indiai-óceán szívében terülnek el pontosan 1192 kis korallzátonyon-kiemelkedésen. Ezekből hivatalosan 200 lakott, további 87 pedig turistáknak fenntartott. Az utóbbi években sajnos a tengerszint emelkedése miatt veszélybe került a miniállam, és ezért 2009-ben, az akkor megválasztott politikai vezető, Mohamed Nasíd úgy döntött, hogy új hazát keres a népének. A turizmusból származó bevételek egy részét, illetve az említett szigeteladásokból származó pénzt új földterületet vásárlására különítették el az országban annak ellenére, hogy a lakók többsége nem szeretne költözni.

 Persze mi teljesen megértjük azokat, akik maradni szeretnének addig, amíg lehet, hiszen nem sok ilyen romantikus hely található a bolygón. Egész évben meleg, párás az időjárás, vakító hófehér homokon lehet közlekedni, s mivel a szigetek kicsik, így nem lehet a motorizáltság és autók sokasága miatt sem panaszkodni. Mi a Meedhupparu szigetet látogattuk meg pár éve, amely egy hidroplánnal megközelíthető eldugott kis földdarab másfél órára Malétól, a fővárostól. Az elzárt üdülőkben a nyugati utazók nagyjából ugyanazt kapják, amit minden más hasonló adottságú trópusi üdülőhelyen: finom koktélokat, itt éppenséggel indiai és keleti ihletésű konyhát, elzárt bungalókat, félig nyitott fürdőt kinti zuhannyal, hófehér homokot és csodás vízi élővilágot. Ugyanakkor a szállodaszigeteken üdülők többsége szinte semmit sem érzékel a Maldív-szigetek titkaiból, abból, hogy milyen ellentmondásos is ez a kis ország. Különleges végletekben ugyanis nincs hiány. Míg a helyi lakosok 95%-a alig pát dollárból él naponta, a szigeteket ellepik a luxusüdülők, ahol a nyugati utazók milliókért élvezik az érintetlen paradicsomot. Ugyanilyen ellentmondás, hogy bár elvileg van az országnak saját választott kormánya, pénzügyminisztériuma és saját pénze (a gyönyörű halakkal és madarakkal díszített rúpia), de ezt senki sem használja. Nekünk is csak külön kérésre szerzett be pár darabot a szálloda pénztárosa, fizetni készpénzben csakis EUR-val vagy dollárral lehetett, és nincs ez másként a többi, helyiek által lakott szigeten sem.

Az ország lakói az iszlám szigorú szunnita ágát követik, így a városokban (például Malén) vagy a börtönt is rejtő, helyiek által lakott Maafushin igencsak komoly előírásoknak kell megfelelnie az odalátogatóknak. A helyi lányokat, asszonyokat nem igen látni az utcákon és a vendéglátóiparban sem, ők többnyire a családi tűzhelyért és a gyerekekért felelnek. Nem lehet külföldinek sem alkoholt bevinni és azt fogyasztani, az európai nők is csak a kijelölt bikini strandokon fürödhetnek megszokott módon fürdőruhában, egyéb helyeken kötelező a teljes testet takaró ruházat. Nos, mindezek alapján senki nem gondolná, hogy legismertebb történelmi személyiségük, akire a leginkább büszkék, egy női uralkodó volt. Az iszlám vallás az 1100-as évek közepén az arab hódítókkal érkezett a szigetekre, s innentől kezdve szultánok uralták a szigetvilágot egészen a XX. század közepéig. S amit a legnehezebb elképzelni a mai férfiközpontú, szigorú Maldív-szigeteken, hogy egykoron az uralkodók egy része is a gyengébbik nem tagjai közül került ki. Közülük is kiemelkedik Rehendi Khadeeja, aki 1347-től 1380-ig volt a szigetek szultánája.

Neve különlegesen cseng a szigetlakók körében, hiszen neki köszönhetik, hogy a Maldív-szigetek kisállama megmaradt az utókornak. Ráadásul ő volt az egyik leghosszabb ideig regnáló maldív-király(nő), illetve az ő uralkodásáról maradt fenn a legtöbb írásos emlék. Rehendi története tényleg nem mindennapi. Ő volt a legtovább uralkodó női szultána az iszlám világban, nem csak a Maldív királyságban, de a teljes arab térségben. Magánéletét tragikus események övezték, két férjet is elfogyasztott élete során, mivel azok szerették volna megszerezni tőle a trónt és a hatalmat, így kénytelen volt kivégeztetni őket. Egyébként uralkodását három időszakra osztják az alapján, hogy éppen kit kellett legyőznie a trónon maradásért: először a fivérét és annak híveit távolította el, majd két férje is hasonló sorsa jutott. Nem csoda, hogy a maldív titkos feminista mozgalmat ma is rehendinek nevezik az országot erős kézzel vezető szultána példája nyomán. A Maldív-szigetek ráadásul pont Rehendi idején élte legszebb virágkorát, neki köszönhető, hogy egyáltalán megmaradt az utókornak és nem tűnt el a háborúk süllyesztőjében. Manapság, a férfi politikusok többsége csak hümmög, ha rákérdeznek az egykori szultána tetteire, nem igen tudnak mit kezdeni egy sikeres női vezető emlékével, még akkor sem, ha a legtöbbet tett az országukért.

A szultána halála után egyébként gyakran megtámadták a szigeteket a környező vidékek uralkodói (India, Ceylon, Líbia), végül 1750-től a Ceylont gyarmatosító hollandok kezére került. A XX. század elejétől az angolok felügyelték, akik egészen 1965-ig nem is akarták kiengedni a kezük közül. A Maldív-szigetek ugyanis stratégiailag fontos helyen helyezkedik el, a britek pedig Gan szigetén katonai támaszpontot üzemeltettek, ahonnan a teljes ázsiai térséget könnyen elérhették. Végül a teljes függetlenséget 1965-ben érte el a kis ország, amely azóta köztársaságként, uralkodó nélkül működik. Az öt évente megtartott választásokon hatalomra kerülő kormányoknak eddig a fenti ellentmondásokat nem igazán sikerült megszüntetniük, így a Maldív-szigetek megmarad a trópusi luxus paradicsom és egy XXI. századi középkor furcsa keverék-világának.

Ha tetszett a cikk és érdekelnek a világ különlegességei, akkor csatlakozz a Facebook oldalunkhoz.