Szürkemarha, Kilenclyukú híd, gulyás és csárdaebéd, avagy a Hortobágy igazi arca manapság nem éppen költői.

A híres Kilenclyukú híd pásztorokkal, igaz csak kőből - saját fotó

 Ha külföldi turisták érkeznek szép hazánkba, akkor jobb híján az ostoraikat csattogtató gulyásokra, a magyar rónaságra gondolnak először. Természetesen az országimázs alkotói rengeteget dolgoznak azon - megjegyzem sikerrel - hogy kilépjünk a puszták lovas népe kategóriából, de belföldi terepszemle nem múlhat el anélkül, hogy a kedves idegen ne látogasson el a Hortobágyra. Kötelező program a sokszor megénekelt róna átszelése, egy csikós-gulyás bemutató megtekintése a Mátai Ménesenél, és megkóstolni egy finom gulyáslevest a híres Nagycsárdába a Kilenclyukú híd tövében. De vajon mit tartogat ez a kicsit szirupos program egy hazai családnak? Íme, mi kipróbáltuk!

Egy napsütéses, őszi vasárnapon jó ötletnek tűnt autóba ülni és elkocsikázni a Hortobágyra, ahol a 7 éves kislányunk még sohasem járt. Sőt még mi szülők is talán valamikor iskolásként kötelező kirándulás keretében jártunk ott utoljára, majd később barátokkal madárlesen. Ez utóbbin viszont csak a daruhúzás volt lényeges – ennek egyébként pont ilyenkor ősszel van a szezonja – és a tradicionális látnivalókat akkor kihagytuk. De most kifejezetten a kötelező hortobágyi programpontok végigjárása volt a cél, mert szerettük volna megtapasztalni, hogy mit adhat a modern kor emberének a puszta és annak látnivalói. A fővárostól nem esik messze a Hortobágy, így egy napba az összes látnivaló belefér még utazással együtt is.

Mi először nem is Hortobágy község felé vettük az irányt, hanem Karcagnak tartottunk, mert szerettük volna a Kilenclyukú híd eredetijét, a Zádor-hidat megtekinteni. Ez egy nagyon különleges építmény, nem csak amiatt, hogy róla mintázták a 33-as úton álló híres társát, de amiatt is, hogy ma már egyáltalán nem folyik víz alatta. A kőpillérek egy szántóföld közepén árválkodnak Karcag határában egy, száraz időben jól járható földút mentén. A forgalmat maximum az erre legelő szarvasmarhák adják, akiket ide-oda terelgetnek a modern kori gulyások, lelkes kutyáik kíséretében. Urbánus lelkünknek nem kis élmény volt, hogy ilyen közelről láthattunk ennyi tehenet, sőt a juhászkutyák még sorba is rendezték a kedvünkért a tetemes gulya tagjait. Egykor egyébként nem volt ennyire nyugodt a környék, mert régen itt vezetett a Pest-Szolnok-Debrecen postaút, ráadásul a környék sem volt ennyire száraz, mivel jelentős ártér terült itt el, alkalmanként folyammá duzzadó patakokkal. A postaút fahídját 1809-ben váltotta fel egy strapabíró kilenclyukú híd, amely végül 20 évig bírta a folyamok és árvizek ostromát, de az 1830-as áradásnak nem tudott ellenállni, így a víz elsodorta két-két szélső pillérjét. A hidat ugyan később újjáépítették, de csak ötlyukú formájában, de hamarosan ez is elvesztette jelentőségét a helyi vizek szabályozása után, amikor eltűntek a környék pataocskái. Hatalmas élmény a pusztán való séta, különösen akkor, ha belefutunk egy-egy marhagulyába, de önmagában a szárazon árválkodó híd is nagyon látványos. Ha valaki a Hortobágyra megy kirándulni, ne sajnálja a kitérőt Karcag irányába.

 Zádor-híd - saját fotó

Innen folytattuk utunkat a rónán át a Hortobágy központjához, a Nagycsárdához. Mire odaértünk pont elütötte a delet az óra, így betértünk egy ebédre a híres csárdába. A vendéglátóhely a maga 1699-es alapításával az ország legrégebbi csárdájának számít, járt itt Petőfi Sándor, Jókai Mór, József főherceg és Fedák Sári egyaránt. Annak idején az utak mentén 50-60 km-es távolságban fogadók létesültek, amelyek a megfáradt utazók ellátását hivatottak szolgálni, így jött létre a Nagycsárda is, amely az évszázadok alatt többször átépítésre került. Mai kinézetét valamikor az 1800-as évek végén nyerte el, de a vendégtér nemrégiben lehetett felújítva, modernizálva, megőrizve egy-két történelmi elemet, fotót a fehér falakon. Az étlap kellemes meglepetésként nem túl drága, így aztán bátran rendeltünk a szürkemarhából készült gulyáslevesből és helyi alapanyagokból készült tésztaételekből. Sajnos a fogások felejthetőek voltak, a csárda történelmi nimbuszát tekintve mi sokkal többet vártunk gasztronómiai élmény terén, így az ízorgia helyett maradt a kötelező cigányzene az ebédhez. Az pedig csak tovább rontotta a kedvünket, hogy a csárdamúzeum külön belépőt szedett, hiába hagytunk ott egy jókora összeget az asztalon az ebédért.

A híres szürkemarha-gulyás a Nagycsárdában - saját fotó

Evés után átsétáltunk a Kilenclyukú híd alatt, hogy minden irányból megfotózzuk. Ez a jellegzetes építmény Magyarország leghosszabb kőhídja a maga 167 méteres hosszával, és sokak számára egyet jelent a Hortobággyal. A ma is használatos híd építése hat éven keresztül tartott 1827 és 1833 között. Sajnos végül nem sikerült jó fotókat készíteni az ikonikus Kilenclyukúról, mert a körülötte lévő nád szinte teljes egészében betakarta a pilléreket, nem is értem, hogy egy ilyen központi látványosság környékét miért nem tartják rendben az illetékesek. A híd jellegzetes enyhe emelkedése egyébként azt a célt szolgálta, hogy az állataikkal arra járó emberek könnyebben át tudják hajtani csordáikat a túlpartra. Hajtásban pedig nem volt hiány egészen a XIX. század végéig, ugyanis a magyar szürkemarháról tudni kell, hogy nagyon jól bírja a hosszú utakat és kiváló húsfajta, így igen népszerű volt Európa nyugati felén is. Bár tejet csak elvétve ad, azt is főként a saját borjának, de akár több ezer kilométert is megtesz a saját lábán anélkül, hogy bármi baja lenne. Sokszor mentette meg a németeket és franciákat az éhínségtől a történelem során, amikor a helyi állatok valamilyen kór miatt elhullottak. Később a tejipar térnyerése miatt a magyar gazdálkodók is átváltottak a jobban tejelő és istállóban is kiválóan tartható tarka tehenekre, az ősi szürkemarha húsa napjainkban viszont reneszánszát éli a gasztronómiai forradalom következményeként.

Marhacsorda manapság a pusztán - saját fotó 

Természetesen az óriási szarvval rendelkező szürkemarhákra a kislányunk is kíváncsi volt, így megnéztük a hídtól balra elterülő helyi állatparkot, amely a tradicionális magyar fajtákat mutatja be: mangalica, tyúkok, csirkék, galambok, szürkemarha, rackák. Az állatsimogató a gyér forgalom miatt csak igen kevés állatnak adott otthont, de az éppen vemhes szamár megengedte, hogy megsimogassuk a hasát, ami a csacsi mozgásától hullámzott. Gyerekkel nagyon jó program sétálgatni egyet az állatparkban vagy betérni egy bemutatóra a csárdától jobbra elterülő Mátai Ménes területére. Sajnos ottjártunkkor éppen nem volt bemutató, így ostorcsattogtatást is csak a központi kirakodós bolt eladójától hallhattunk. Egyébként vasárnap ellenére eléggé kihalt volt a Hortobágy, nyoma sem volt a Híd-ünnepen vagy egyéb kiemelt alkalmakon megszokott tömegnek. Ez részben jó volt, hiszen nyugodtan végignézhettük a kiállításokat és a látnivalókat, viszont a programok jó része szünetelt és a kirakodós vásárt is csak egy-két kósza lelkes boltos alkotta.

Az állatpark vemhes szamara - saját fotó

Összességében elmondható, hogy nem rossz program egyszer ellátogatni a Hortobágyra és a városi gyerekeknek bizonyára érdekes lehet a régi parasztudvarok állatainak világa. De a költőink által sokszor megénekelt rónaság igazi hangulata nem itt vár ránk, sokkal inkább a Karcag határában fekvő pusztákon, ahol még mindig a szabadban bóklásznak kolomppal a nyakukban a szürkemarhák, és megijedhetünk egy-egy vadul csaholó kutyus hangjától, ha túlzottan közel merészkedünk a tarka marhák csordájához. Itt még mindig kilométereket kutyagolhatunk a pusztában anélkül, hogy a tanyasiakon kívül teremtett embert látnánk a távolban.

Ha érdekel az utazás és tetszett a cikk, akkor kattints a Csatangoló blog Facebook oldalára!