Bár eredetileg híresnek szánták, végül inkább hírhedtté vált a franciásan elegáns, szolnoki Hotel Tisza Szálló.
A Hotel Tisza Szálló manapság - saját fotó
Szolnokon a Tisza-parton sétálva, a belváros szélén egy különleges, elegáns, egykor szebb napokat látott szállodával és gyógyfürdővel találja szembe magát az utazó. A folyó felőli falon egy folyton-folyó kút, mellette pedig egy burjánzó kert várja a hűsölni vágyókat. A kútból Szolnok kincse, az egykoron áldásvíznek is nevezett gyógyvíz csordogál, hogy teletöltse a helyiek műanyag kannáinak ezreit, és szelfitémát adjon az arra vetődő turistáknak. Az igencsak furcsa ízű víz - mint, ahogyan az kiderült számunkra a rögtönzött kóstolásnál – mindenféle izületi betegségre és még meddőségre is jó állítólag. Története pedig szorosan összekapcsolódik a kútnak otthont adó gyógyfürdővel és a szállodával, amelyre bizony ráférne némi kis felújítás, mert a falak igencsak megkoptak az elmúlt 92 év alatt. Érdemes lenne ide invesztálni, hiszen az épület gyönyörű, és az egykori monarchia báját idézi, bár később épült az I. Világháború után.
A Hotel Tisza története a Trianont nyögő ország megsegítésére felvett, úgynevezett amerikai Speyer bankkölcsönnel kezdődik, amely oly sok vidéki magyar várost indított el a fejlődés útján az 1920-as években. Anno a szolnoki vezetés is turistacentrumot, gyógyfürdőt, elegáns szállodát és csodás sétányt álmodott a Tisza partjára, s ehhez megigényelték a nekik járó 2 millió pengőt. 1926-ban elkezdődtek a hévíz-kutatások, és egy-két év múlva 1000 méter mélyen meg is találták azt a gyógyvizet, ami ma is táplálja a hotel gyógyfürdőjét. Emellett pedig belekezdtek egy gyönyörű szálloda építésébe, amely terveik szerint a város népét, kulturális rendezvényeit szolgálta volna az elkövetkező években, s idevonzotta volna a külföldi és hazai turistákat. Végül 1928 áprilisában meg is nyílt a Hegedűs Ármin tervei alapján készült szálló panorámás szobákkal, kitűnő étteremmel, elsőrangú gőz- és gyógyfürdővel. Sőt Szolnok város – tulajdonosként – az üzemeltetést a XX. század első felének ismert vendéglátó családjára, a Westherekre bízta. Eleinte nem is volt hiány vendégekben, hiszen a szolnoki előkelőségek gyorsan megszerették a francia bájjal bíró hotelt, és szívesen időztek az étteremben, használták a fürdőjét. A vadász szoba gyakorta üvegcserepekkel volt teli, hiszen a bálok és estélyek után a dorbézolók által összetört porcelánt és poharakat ide hányta be a személyzet. A szobákat csodás bútorok és puha perzsaszőnyegek tették otthonossá, így nem csoda, hogy több nemzetközi rendezvényt és találkozót is tartottak itt a 30-as évek elején.
A szálloda kertje a Tisza partján - saját fotó
A fejlődés azonban a 7 év után hirtelen megtorpant. Szolnok vezetése Westher Rezsővel, illetve fiával Rudolffal felmondta a szerződést, mivel a vendáglátós igencsak sok pénzzel tartozott, a szálloda vezetését pedig rábízták a mindenkori városi intézményigazgatókra. Az sem tett túl jót a hotel jóhírének, hogy a fővárosi bíróság nyomozni kezdett a Speyer-kölcsön felhasználása kapcsán, ugyanis úgy találták, hogy igen túlárazottan épült meg a hotel és a gyógyfürdőjét ellátó kút. Időközben a költségek csökkentése végett a szálloda pénzügyi üzemeltetése gyakorlatilag átkerült az éppen akkor debütált portáshoz, Katzhoz. A szorgalmas és hűséges portás pedig annak rendje és módja szerint a hotel teljes napi bevételét mindenféle leltár és kimutatás nélkül esténként leadta a Szolnoki Hivatal intézményvezetőjének, bizonyos Farkas Tivadarnak. Ezzel pedig elindult egy lavina, amely az 1930-as évek második felében Magyarország legnagyobb panama-botrányába csúcsosodott ki.
A gyógyfürdő előtti szobor - saját fotó
A többezer pengőre rúgó bevételek ugyanis nem érkeztek meg soha a városi kasszába, efelett pedig szemet hunyt szinte a teljes városvezetés. Ráadásul az értékes perzsaszőnyegek, a csodás porcelánok és díszes csillárok is eltünedeztek a gazda nélkül maradt hotelből. Mindemellett a szállóba rendelt kádak, csapok jórészt az akkori hivatali elöljárók frissen felújított házaiba kerültek, az újonnan elkészült fürdőszobákba. Amikor pedig egy-egy lelkes megválasztott képviselő leltárt szeretett volna felvetetni a hotelben, azt általában az aktuális testület csöndben leszavazta. Igen ám, de több szolnoki újságírónak bizony szemet szúrt a változás, és kritikus cikkekben adtak hangot az általános elégedetlenségnek. Ezt pedig a városvezetés nem nézte jó szemmel, így meg is fenyegették a bátor irkászokat, amire már a fővárosi bíróság is felfigyelt, így az ügyészség újra vizsgálatot kezdeményezett.
A szálló és gyógyfürdő évi forgalma mintegy 120—150.000 pengő körül mozgott a 30-as években és ennek jórésze eltűnt, az intézmény ráadásul sorra halmozta a különböző tartozásokat. Az ügyészség 12 városi tisztviselőt gyanúsított meg és ezzel ez a sikkasztás lett az ország egyik legismertebb panamája a két világháború között. A pereskedés, a gazdasági világválság, a város testület és hivatal állandó változása nem tett jót a hotelnek, amely elvesztette kezdeti népszerűségét. A Hotel Tisza Szálló és Gyógyfürdő története ezután sem alakult túl jól: a II. Világháborúban eléggé megrongálódott amikor szovjet hadikórháznak használták. A hotel életében az egyetlen virágzó időszaknak a szocialista rendszert nevezhetjük, amikor számtalan rendezvénynek adott otthont a szálloda, a 80-as években pedig országos hírűek voltak az itt tartott Benkó Dixieland szilveszteri estek, amelyekre szinte lehetetlen volt belépőt szerezni. Végül 1992-ben az Állami Vagyonügynökség pályázatot hirdetett a Hungária Rt szállodalánc és a kereskedelmi egységeinek értékesítésére, így a Hotel Tisza Szállóra is. A későbbi években többször is gazdát cserélt a hotel, de a nagy felújításra és felívelésre még várni kell.
Ha tetszett a cikk, akkor csatlakozz a facebook oldalunkhoz, ahol további sztorik várnak rád.