Egykoron a szarmaták éltek itt, akik embereket áldoztak és megépítették a Kínai Nagy Fal európai kistestvérét.
Szülőfalum vasútállomását éppen felújítják, a nagy átalakítások során pedig csodás ókori romokra bukkantak. Igazi kalandornak érezhettem magam, amikor bebarangoltam az egykori szarmata település maradványait. Ezek a történelmi emlékek ugyanis annak a különleges népnek itteni életéről tanúskodnak, akik a római időkben, egészen a honfoglalásig benépesítették a teljes Alföldet és Duna-Tisza Közét. Állítólag az amazonoktól eredtek, embereket áldoztak isteneiknek, és megásták Közép-Európa leghosszabb ókori védrendszerét. Már önmagában egy ilyen legenda is elég lenne, hogy kíváncsiak legyünk a szarmaták titkára.
A szarmaták, azaz szauromaták – ahogyan a híres ókori törénész Hérodotosz nevezte őket -büszke, harci, lovasnemzetség voltak, akik uralták a teljes eurázsiai sztyeppét az Uraltól egészen a római Pannónia provinciáig. Eredetük a legenda szerint összefüggött az amazon harcos asszonyok történelmével, akiket az időszámítások előtt rettegett egész Európa. Nem is csoda, hogy a görögök igyekeztek az amazonokat minél többször a saját oldalukra állítani, (például Trójánál), de olykor háborúztak is ellenük. Egyszer Thermódón görög uralkodó egy ütközetben legyőzte őket, és az amazonsereg maradványát - hajóra rakva - elküldte Hellasz szigeteire. Igen ám, de útközben a harcos nők legyilkolták a hajók görög legénységét, hajózási tapasztalat híján viszont hazajutni már tudtak. Végül elvetődtek a Maiétisztó partján fekvő Krémnoiba, amelyet az iráni szkíták népe lakott. Itt a szkíta ifjak és a gyönyörű amazonok egybekeltek, s az ő fiaikat és leányaikat hívják máig szarmatáknak. Hérodotosz története gyönyörű, és sokan nem is sejtik, hogy talán némi valóságalapja lehetett a mesének.
Szarmata nő és férfi történelmi rekonstrukciók alapján - forrás: Arcanum Digitális Tudománytár, HIstória 2009.
A szarmaták ugyanis ténylegesen az iráni népcsoportoktól származtak, és ténylegesen rokon törzseknek számítottak a szkítákkal. A Volga mentén pedig számos olyan sírt találtak, amelyben a nőket nem a hagyományos, hölgyekhez illő öltözetben és tárgyakkal temették el, hanem harcos funkcióra utaló lovas kellékekkel, fegyverekkel. Ráadásul némelyik fiatal nő csontváza igen magas, szálfa termetről tanúskodott, a melléjük temetett íjak és nyilak, kardok pedig arról, hogy a szarmaták bizony háború idején nem rejtették el sátraikba a tűzhely mellé asszonyaikat, hanem ők is kivették a részüket a harcokból. Talán ezek az ügyes szarmata harcos asszonyok és lányok táplálhatták a nyugati népekben a máig élő amazon-legendát. Amikor az amazonokról szóló görög mesét elolvastam, rögtön izgatott lettem, hogy talán mindannyiunk ereiben folyik egy kis amazon vér. De a lelkesedésemet teljesen lehűtötték a történészek értekezései, amelyek a Kárpát-medencében már egyáltalán nem beszélnek harcos asszonyokról.
Szarmata-kori település maradványai, helyszín: Bag, saját fotó
Az itt élő szarmaták a Duna-Tisza közét és a teljes Alföldet több hullámban népesítették be: elsőként a jazigok érkeztek a Kr. u. 1. század első felében, később csatlakoztak hozzájuk a rokon roxolán, szirák és alán törzsek is. Az eredetileg harcos asszonyokkal támadó, keleti lovasnomád népek a Kárpát-medencébe érve egy sokkal nyugodtabb életstílust vettek fel. A jellegzetes szarmata falvak részben földbe mélyített, részben pedig a felszínre épített házakból álltak, a falakat sárral tapasztották simára és nyeregtetősek voltak. Az előkerült tárgyi emlékek alapján a szarmaták lovat, szarvasmarhát, juhot, sertést és baromfit tenyésztettek és kedvelték a kutyákat. Az állattartás mellett földműveléssel is foglalkoztak, s a gabonát nem csupán saját használatra termelték, de kivitelre is. Csodálatos emlékek kerültek elő gazdag kovácsmesterségüknek köszönhetően, és kiemelkedő lehetett a fazekasságuk is. A temetési leletek alapján a Kárpát-medencében az asszonyok már inkább a családdal foglalkoztak, illetve annak ellátásával, és szívesebben hordtak ékszereket, mintsem harci bőrpáncélt. Valószínűen a letelepedés után a nomád népeknél gyakori anya- és nőközpontú társadalmakat felváltotta a patriarchális berendezkedés.
A Kárpát-medence rónáin nyugodt volt a szarmaták élete évszázadokon keresztül, amíg a germán törzsek az időszámításunk szerinti 500-as évektől el nem kezdtek portyázni a környéken. Állítólag ellenük és olykor-olykor a római hadseregek ellen épült ki az a védőrendszer, amely 1260 km-en keresztül húzódik ma is Magyarország, Románia és Szerbia területén. A szarmaták által kialakított védvonal gyakorlatilag körbekeríti az Alföldet, árokból és töltésből áll, régen faszerkezettel is megerősített volt. Ezt a védősáncot manapság Csörsz-árokként ismerjük, méretét és funkcióját tekintve pedig hasonló a Kínai Nagy Falhoz. Vannak egyébként olyan feltételezések is, miszerint az árok nemcsak védelmet biztosított a szarmata településeknek, hanem útvonalként és jelzőrendszerként is funkcionált, hasonlóan kínai nagytestvéréhez.
Bármilyen virágzónak és békésnek is tűnik pár ezer év távlatából a szarmaták világa, az igazság az, hogy a gyilkosság egyáltalán nem állt tőlük messze békeidőben sem. A vallási szokásaik ugyanis mai szemmel nézve igen kegyetlenek voltak, gyakorta tisztelegtek isteneik előtt emberáldozatokkal. Rituális szarmata gyilkosságok leleteit tárták fel Magyarország több pontján is, így például Rákóczifalván és Kecskeméten is. A szarmaták hitvilága nagyon hasonló volt a szkíta valláshoz, a természeti erők istenei mellett, náluk is jelen volt a hadisten és a kardkultusz, valamint a nap- és a tűzkultusz. Használtak mágikus tárgyakat (amulettek, füstölők stb.), kutyákat, háziállatokat és embereket áldoztak föl, hogy elnyerjék isteneik jóindulatát. Az istenek viszont nem voltak hozzájuk kegyesek, hiszen a szarmaták – ma is ismert, önálló népként – nem maradtak fent, beolvadtak a Kárpát-medencébe élő vagy ide érkező egyéb törzsek közé.
Ha kíváncsi vagy további titokzatos helyekre vagy történetre, csatlakozz a Titokvadász Facebook oldalához!
